Ősi Kovács Alkotóműhely
Írásos művek
Egy kis ízelítő az Ősi Kovács Alkotóműhely iró-költő tagjainak munkáiból.
F. Molnár Terézia 488 - Költészetnapja alkalmából
Megmaradni embernek
Szeretni, s szeretve lenni.
Az élet keservit mind,
mind elfeledni.
Megálljt parancsolni a múló időnek,
S utat engedni a visszatartott könnynek.
Csalni mosolyt megfáradt szomorú arcokra,
Emlékezni kedves szeretett hangokra.
Vigaszt nyújtani a reménytelenségben
S adni kenyeret az éhező kezébe.
Télben is őrizni tavasznak zenéjét,
Lelkünkben a SZERETETNEK ragyogó fényét.
Remélni a jövőt, egy szebb boldogabb létben,
Megmaradni EMBERNEK az embertelenségben.
Szeretni, s szeretve lenni.
Az élet keservit mind, mind elfeledni.
Megálljt parancsolni a múló időnek,
S utat engedni a visszatartott könnynek.
Ősi, 2013. február
EGY SZERETETNAP EMLÉKKÖNYVÉBE
-Ősi Kovács Imre festőművészhez-
Írta: Tóth-Hekkel Arany
ŐSIBEN 2014, 06. 07-én (szombaton) tartották a falunapot, ez alkalommal
találkozott az Ősi Kovács Alkotóműhely festő és irodalmi csoportja, amelynek
alapítója,- vezetője: Ősi Kovács Imre festőművész, a Magyar Kultúra
Lovagja, aki munkássága során már számos elismerésben, díjban részesült.
Az irodalmi csoportot az elmúlt év őszén alapította meg Ősi Kovács Imre,
amelynek én is alapító tagja vagyok. Ezen kívül Ő az én festőmesterem,
tőle tanulom az olajfestészetet.
A tegnapi ragyogó napsütéses nap, nem mindennapi volt számunkra,
főleg Ősi Kovács Imre számára, aki most ünnepelte 70. születésnapját.
A nap folyamán egymást követték a szebbnél szebb meglepetések:
- Délelőtt 11 órakor Ősi község Művelődési Házában színpompás ünnepség
keretében Kotczó László Ősi polgármestere: Ősiért végzett kimagasló,
rendszeres tevékenységükért többeket elismerésben részesített.
ŐSI KOVÁCS IMRÉNEK ŐSI DÍSZPOLGÁRA CÍMET adományozott.
Ezt követően a találkozónk helyszínére visszatérve ünnepeltük meg
Imre 70. születésnapját. Az Ősiben élő lovas versenybíró: Farkas Pál,
Imre barátja óriási meglepetést szervezett az ünnepelt tiszteletére.
Meghívta a székesfehérvári Alba Regia Népi Tánccsoportból, a
szintén Ősi lakosú szólótáncost Molnár Gábort, akinek két kisfia is fellépett.
Továbbá az együttesből három székesfehérvári táncos is szerepelt, egy-egy
párt alkotva.
A kisebbik fiú szólótáncával vette kezdetét a bemutató, fergeteges,
szívet- lelket megérintő táncaikkal mindenkit elbűvöltek.
(A táncosok részt vettek a Fölszállott a Páva országos versenyen az Alba
Regia Népi Tánccsoport további fellépőivel, melynek eredményeként a
döntőn külön díjat kaptak.)
Ezt követően többen versekkel, köszöntőkkel és ajándékokkal kedveskedtek,
lepték meg az ünnepeltet.
Az ünnepléssel egy időben zajlott egy nagyszabású fogathajtó verseny, amit
a fentebb említett, -Dunántúl-szerte ismert- Farkas Pál versenybíró szervezett
és vezetett le segítőivel.
A versenyen 28 fogathajtó vett részt, akik közelebbi- távolabbi településekről
érkeztek, köztük 11 gyermek versenyzővel, 6 évestől 14 éves korig.
Minden versenyző egy-egy LÓFEJET ábrázoló, szebbnél szebb olajfestmény
díjat kapott, amit Ősi Kovács Imre festőművész és az általa vezetett Ősi
Kovács Alkotóműhely festői készítettek.
Közben sok szorgos kéz főzte nagy üstökben a finomabbnál finomabb ételeket,
amelyből mindenki kedve szerint választhatott. Sokan sütöttünk pogácsákat,
süteményeket, bőséges volt a kínálat mindenből. Köszönet érte mindenkinek.
Ebéd után újabb meglepetés következett. S. Varga Gizella festőművész,
--aki egyben cukrász is-- egy óriási epertortával koronázta meg Imre
születésnapját. Gyertyagyújtást követően a jelenlévők énekekkel folytatták a
köszöntést, amelyen Imre felesége, Ilonka is jó hangulatban velünk együtt
énekelt és segédkezett a torta felszeletelésében.
Szeretettel osztom meg veletek, amit még Ősi Kovács Imréről tudni kell:
"(...) akit kétszer választott ki a Teremtő, hogy valami szépet adjon az
embereknek. Először a tehetsége által a lehetőséget kapta, másodszor
már 55 éves korában, egy új életet. Súlyos agyvérzése következtében
örökre lebénult a jobb oldala. Kerekes székbe kényszerült, ahonnét hite
és akarata lassan felállította, majd több év igyekezet után, a bal kezébe
vehette az ecsetet. Csoda történt. Rokkantságát feledve kezdett újra alkotni."
"A képeken mindenhol megtaláljuk a fát. A misztikussá emelt növények és
az emberi sors párhuzamát érzékeltetik, sokszor a képek címei is.
"Elszáradtam, mégis élek!" Olyan ember Ő, aki nem adja fel, egy kézzel,
lábbal él és dolgozik. A képek többsége fára készült olajfestmény. Állványait
saját maga tervezi, amelyeken minden kéznél van az egykezes munkához.
- Feleségem a hiányzó jobb kezem - vallja a művész."
Eddig több, mint 300 kiállítása volt az ország számos helyén.
Egy gyönyörű, napfonatos, élménydús, felejthetetlen emléknappal
gazdagodva tértünk haza.
KEDVES IMRE!
EZÚTON IS AZT KÍVÁNOM, ISTEN ÉLTESSEN SOKÁIG! ADJON ERŐT,
TARTSA MEG EGÉSZSÉGEDET. NAPJAIDAT KÍSÉRJE BÉKE, SZERETET
KEDVES CSALÁDOD, BARÁTAID, ALKOTÓTÁRSAID ÉS TANÍTVÁNYAID
KÖRÉBEN! ÉLJED BOLDOGAN HETVENKEDŐ ÉVEIDET, S MAJD
GYÚRJAD AZOKAT ÚJABB ÉVTIZEDDÉ, TOVÁBBI ÉVTIZEDEKKÉ!
KÍVÁNOM EZT AZ ŐSI KOVÁCS ALKOTÓ MŰHELY TAGJAI NEVÉBEN
IS, HISZEN MINDNYÁJAN NAGYON TISZTELÜNK ÉS SZERETÜNK!
Emlékiratomat a bemutatkozásodban szereplő idézettel zárom:
"Erőt kértem az Úrtól...
S Ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem...
... Semmit sem kaptam, amit kértem és mindent
megkaptam, amire szükségem volt. Imádságom
meghallgatásra talált."
Igaz baráti szeretettel tanítványod: Aranka
Székesfehérvár, 2014. június 08.
Erdődi MAYA
Festő műhelyben
A délutáni Nap hosszan nyújtózkodik
sugarával megérinti a házak falait.
A félig elhúzott függöny mellett
bekukucskál a műterembe.
Felvillantja fényét s elidőzik kicsit.
Mint egy művész csendélet.
Állványok állnak katonás sorban
készülő képeket ölelnek.
Színes végű ecsetek, mint művész virág.
Szirmukkal színeket lehelnek a vászonra.
Mint eső után ébredő világ
szivárvány színű rétet varázsolva.
Tubusból kinyomott, színes kupacok,
festék halmok a palettán.
A művész velük színezi át rajzát s
életre kelti álmodó gondolatát.
Tanulók jönnek hamarosan szorgoskodni,
a művész tanácsait hűen megfogadni.
Most még csend van, a mester már itt van.
Jobb karját maga mellett tartva
szakállába túr, kicsit elgondolkodva.
Olaj illatú levegő vibrál
A készülő képek körül
A mester percek óta némán fest
valahol mélyen, legbelül...
Valamikor , nem is oly régen, Ő is így kezdte.
Rajzolt és festett ...mind a két ügyes keze.
Szobrot faragott az unokának s
megfestette arcképét Ilonkának
Képeiről ránk köszön az erdő imádata
az őszi fák leveleinek zuhataga.
Itt ott előbújik egy csillámló folyó
és a távoli hegycsúcson szikrázó hó.
Csodálhatjuk képeit ezer tárlaton,
ahogy büszkén sorakoznak az ősi falakon.
E csodált festő képeit megőrizzük,
ha másképp nem is….talán…
emlékeink tárházának falán…
W. Holler Mónika
Tavasz
Szeretm a Tavaszt.
Ezt a színekben, illatokban pompázó nemest.
Mikor mindegy merre nézek,
sárgák, rózsaszínek, fehérek a bokrok és a fák.
Cukor, méz és valami olyan illat terjeng a levegőbe,
hogy bódultság vesz rajtam erőt.
Legszívesebben elolvadnék ebben a virágtengerben,
Lehunyt szemmel, mosolyogva, boldogan...
A halál angyala
A halál angyala ha meglebbenti szárnyát,
ránk vetíti sötét árnyát,
vonyítva bújunk a sarokba.
Öklünk rágva nézünk kétségbeesetten,
dühünk ami tehetetlen,
hiába próbálsz kimászni már.
Tested meg- megrándul, a hangod csak krákogás,
létednek újabb állomás,
ahová most értél egyedül.
Egyedül, mert az utad csak magad törheted,
ezek tudom csak közhelyek,
miket mindenki tovább szajkóz.
A Te erőd, ami most kell, ehhez a harchoz,
arcom simul - e bús archoz
csak mosolyod lássam már újra.
Szükségem van Rád, szívednek ki kell most tartani,
mást nem kell, csak maradni,
köztünk, amíg csak hagyják az égiek!
Háború
mosoly, hangzavar, kék ég
motorzúgás, csodálat, szél
robbanás, puskaropogás, tűz
rémület, lábdobogás, por
kiabálás, robbanás, tűz
jajgatás, puskaropogás, füst
motorzúgás, lábdobogás, por
hallgatás, robbanás, tűz
jajgatás, robbanás, tűz
fájdalom, csend, füst
csend, vér, szél
Háború
Hoffmann Katalin
Egy tál alma
Gy. Simon Margit azonos című festménye nyomán
Ebédlőnkben díszbe öltözött az asztal.
Derekát hímzett szőttes védte,
ölébe díszes tál került, s rá
ékkövekként sok kerek alma.
Az őszi fény végigfutott a tál szélén,
megvillantva a gyümölcsök testén beérő
színeket. Játékosan harapott a zöldbe,
kicsi sárgát szőtt bele, majd piros koccant
az árnyékkal. Az pedig halvány ezüstbe
mártva ecsetjét, végigsiklott vele a tál oldalán.
Az almák nevettek a fényben, talán tudták,
egy nap erre téved a festő, ki őket ecsetjével
az örökkévalóságnak adja.
(2011. november)
Az Ősi Kovács Alkotóműhely
Ősi Kovács Imrét a Táncsics Galériában rendezett kiállításon ismertem meg. Pici terület állt rendelkezésére, hogy festményeivel megismertessen bennünket, de nekem elég volt ahhoz, hogy közel érezzem magamhoz. Fák, erdők tartották szememet fogva, rögtön közöttük „sétáltam”, megsimogattam törzsüket, beszélgettem velük, ők üzentek színeikkel, ágaik közül felém surrant a szél. Még semmit nem tudtam a művészről, de már szerettem. Felesége, Ilonka beszélt nekünk életéről, munkásságáról, és a résztvevők elé egy nagy küzdés tűzpontja lobbant. Kovács Imrét és feleségét nem lehet nem szeretni. Körülveszi őket a derű, a béke, az összetartozás erejét sugározzák, melynek melegéről gyermekkorom oly nagyon szeretett cserépkályhája villan elém, melynek világossárga cserepeinek hátamat nekiszorítva oly sokat olvastam. Ősi Kovács Imre békében, harmóniában van az erdőkkel, kertekkel, hisz Ősi, hol lakik, maga is fák közt megbújó kis falu, mely élő, mozgalmas színpaletta. Nagy figyelemmel kísérem az alkotóműhely festőinek munkáját, kiknek vendégszeretetét alkalmam volt Ősiben megismerni. Amikor csak tehetem, látogatom kiállításaikat, sokuk alkotása írásra ihletett. Tetszik, hogy bátrak, és mernek újítani is, amire mesterük bátorítja őket. Megtiszteltetés számomra, hogy ez a tehetséges és szorgalmas közösség befogadott.
Hűvös csók
(Paál László: Októberi szél című festményéhez)
A nyár elaludt a fák leveleiben,
sárgára festve zöld üzenetüket.
Csókolja őket hűvös hajnal,
lombok közé bűvös álmot bújtat.
Sötét barnát, feketét és szürkét
remegtet elénk e kép. Tüskét
meresztve fázósan gördül egy bogáncs,
reszketeg bokornak örül, mely rá vár.
Álomba zuhant az erdő, a táj,
vénhedt testét illegeti egy platán
leveleit vacogó szélnek adta
reményeit, vastagodó festékréteg tartja.
2011. február
Névnapi köszöntő Ősi Kovács Imrének
A fák, melyek a festő útja lettek
A férfi, ki nagyon súlyos és hosszú ideig tartó betegség után lábadozott, úgy érezte, vele még terve van Istennek. Lakhelye nemcsak külső látását erősítette fel, de belső élmények is ösztönözték, hogy ecsethez nyúljon, s általa elinduljon a tágas tér felé, ahol barátai, a fák várták. Képein pedig élővé vált a természet, sajátos áramlással, melyben faágak vonala hullámzó táncot lejtett a nap aláhulló fénytükrében. Amit a művész létrehozott, nyugalmat ad szemnek, léleknek. Egy-egy tölgy dús lombkoronája festményein erőt sugároz. Diadalmasan élő fák, magukba sűrítve az élet harcát betegség, gyengeség ellen. Olyan, mint egy szimfónia. Ritmusváltás, forte és csend, öröm és bánat, várakozás, majd győzelem. Életörömtől sugárzó szimfónia, melynek forrása: a fák. Egy találkozás története ember és természet között. E történet mindig újjá születik, hisz sohasem ugyanazt a fát látjuk. Sokan vannak körülöttünk, mindig más mozgást rejtve alakjukban, titkokat hordozva repedéseikben, s életet hirdetve harsogóan zöld leveleikben. Nekünk csak meg kell állnunk a festmények előtt, hogy megértsük, s megtudjuk: Ősi Kovács Imrének útja a fa lett.
Budapest, 2012. november 7.
Tájak és várak
B. Vona Katalin festményei
A büszke pompáját minden időben csillogtató Iparművészeti Múzeum oldalát szegélyező kis utcán haladok a Táncsics Galériát befogadó Vinotékába. Gondolataim már megelőzték lépteimet, sok kedves barát gyűlik most is össze egy festő és egy irodalmár bemutatkozására.
Örömömet, melyet e találkozás ad, fokozza, hogy itt lesz újra az általam nagyra becsült Ősi Kovács Imre festőművész, ki újabb tanítványát hozza magával.
B. Vona Katalin képei azonnal megragadnak, s változatosságuk arra késztet, hogy többször körbejárjam a termet látványukért. A festőnőt Kovács Imre mindig mosolygó felesége, Ilonka mutatta be az egybegyűlteknek, s később volt még időm újra körbenézni. Természet és kastélyok találkozása, talán így lehetne jellemezni a műveket, fák és virágok által adott csodák, az építészet diadalát hirdető ecsetvonások jól megfértek egymás mellett, és tették izgalmassá a kiállítást. Katalin lányának, Viktóriának a portréja az anyai büszkeség, szeretet himnusza, szinte óvják a mellette lévő képek. Fűzfák és erdő szélén kispatak, naplementétől ragyogó híd és ház, sziklás fenyves: megannyi élmény a szemnek. Erdei ösvény mellett két pici ház, melyeknek békességébe beleillenek az ég felé törő, szinte egymásra támaszkodó hegycsúcsok. Apránként fedezem fel az alkotó belső harmóniáját, ecsetkezelésének függetlenségét, de észreveszem a mester, Ősi Kovács Imre tanításának, segítségének jeleit is, melyek ott bujkálnak a fák törzsének, lombjainak színében nagyon-nagyon finoman.
Sokáig, több hónapig hordoztam magamban a kiállítás élményét, az ott kapott leporellóból többször „ízlelgettem” a képeket. Katalin mesét mond nekünk, nézőknek. Önmagáról, fogékonyságáról, mellyel felvállalta a másolást is. Izgatott a várakat bemutató ábrázolása, ezért felhívtam telefonon. Beszélgetésünk során kiderült, érdekli hogyan jelennek meg a stílusok, formák ezeken az épületeken. Megértettem őt. Családomban és barátaim között is vannak építészek, kiktől magam is megtanultam csodálni őket, gyermekkorom első, és életemet mai napig is maghatározó találkozásom a visegrádi várral volt. Katalin első ilyen festménye, ami azóta már elkelt, a németországi Füssen város, és az osztrák határ közelében álló Neuschwanstein Kastély, hol a hófödte tájból kimagasló büszke, csipkefinomságú tornyokat, az épületet nem megtörő, hanem kecses vonalú ablakok elrendezése teszi hívogatóvá. Az épületet II. Lajos tervezte, melynek végleges elkészülte egy díszlettervezőnek tudható be, a kivitelezésben pedig három építész segítette, Walt Disney pedig ez alapján építette meg Hamupipőke és Csipkerózsika kastélyát. Meseszerűségét jól sikerült a festőnek visszaadnia.
A Bruggei kastély című alkotás a Vajdahunyad várát hozza elém, a határozott ecsetvonások nyomán keletkezett színek hűen adják vissza a táj nyugalmát, találkozása égnek, fáknak, a piciny híd alatti tó vízének, a festő belső világának nyugalmát sejteti. S ilyen Ösvény című képe is. Szinte azonnal Paál László jut eszembe, akinek a fák voltak barátai, modelljei, színei mégis lelkének sötét viharait tükrözték, szinte előre vetítve majdani sorsát. Ám Katalin ösvényén, fái lombkoronáján meleg fénnyel szűrődnek át a nap sugarai, melyek az út végét is hívogatóvá teszik.
Érdekes színkompozíciókat fedezek fel az égbolt ábrázolásánál, szinte minden festményen. A megszokott kékség helyett halványlila, enyhén vöröses árnyalatok váltakoznak, melyekben a színek nem vetélkednek egymással, hanem átmenetet alkotnak, lefedik a kép lényegét és szorosan együttműködnek a témával. Ez történik az Erdei folyónál is, ahol a vizet körülölelő bokrok és fák zöldje uralja a folyó színét, és a horizont lassan, finoman, szinte töprengve halad a fehér szín felé. Katalin szereti a naplementét, megfogják színei, s hogy ezeket a színeket változatosan, az érzelmek legmagasabb, de nem túlfűtött „hangján” szólaltatja meg, számomra azt jelenti, egyedi kézjegyét nem csak alkotótársaira, hanem belénk, nézőkbe is elhelyezte. Ősi Kovács Imre egy újabb tanítványt engedett útjára, és B. Vona Katalin álmokkal, vágyakkal és sikerekkel halad előre.
Stancsics Erzsébet
Mi, 44-esek
Emlékszel, Testvér? Ó, hát hogyan emlékeznénk, mikor nekünk is csak úgy mesélték azt az időt, mikor „az anyák a lövészárokban szültek”, az apák meg épp akkor fagytak halálra a fronton!
Emlékszel, Testvér? Hogy is emlékeznénk, mikor a halál és nyomorúság kopott tájain mentettek minket rongyokba csavarva, föld alá kaparva, szalma közé dugva?! Hideg csorgott a falakon és az anyák éheztek, mitől lett volna tejük? Isten valahogy mégis megállt felettünk, mert csak mi voltunk az öklömnyi, sivalkodó Élet, a tankok tiporta Jövő s lettünk a reménnyé mocskolódott kabátok, ujjatlanná foszlott kesztyűk vacogó tölteléke. Anyák könnye sózott kenyérhéjat és marharépát, mi mást is ehettünk volna?
Emlékszel, Testvér? Hogy is emlékeznénk! Unokáink hallgatják most tőlünk, ami nekünk történelem, nekik már mese. Véres XX. Század halálban született gyermekei voltunk, konok hit és örök emberi szerelem ölelésében.
Nekünk is volt történetünk, csak nagyon nehéz visszamenni értük az időben!
Mint régi ruhán foszló cérnaszálak, olyan a múltunk, születésünk, s az idő kopása azóta is ott maradt térdben, agyban, beszédben. Kibontott szárnyaink verdesnek, üveg virágházaink már virágok nélkül. Mi lenne, ha mégis megfestenénk, vagy megírnánk magunknak őket?... Modern karácsonyfánk alá csomagoljuk Krisztus jászola mellé vérben született életünket, s ez lehetne Betlehem apró fénye a XXI. század sötétjében?
Testvér! Te is felkapod a fejed, ha meghallod, hogy a másik 44-ben született. Az ünnepi szónoklat közben a fájdalom közös betűvetése talán befejezi azt az általunk elkezdett, régi mondatot…De addig erősek vagyunk, mint a fák!
2007. október 16.
Szülőföldemről
Visszahív még a Dunántúl dimbes-dombos tája,
Rezgő sással, lápvizekkel Sió csatornája,
Erős vállú paraszt fiúk fülembe nótáznak
S nekiülnek keményöklű nagyapám borának!
Szőlőérő domboldalon, dűlőúton járva
Szilvafának támaszkodik roskatag présháza.
Nincs kerítés, nincsen ablak, horpadt a nádtető…
Gazdájának hajléka rég a Csutora temető.
Messze értem nagy házától. Már senkit nem látok,
Kinek egyszer azt mondhatnám: megjöttem hozzátok!
Leülnék a sarokpadra mázas tányér elé
Elmondani, milyen az út este, hazafelé…
Megkérdezném valakitől: a régi malom hídja
Bírja-e még, ha ökrösszekér tízszer átmegy rajta?
Rózsáskertből maradt-e még csak egyetlen rózsa,
Felveri-e a medencét savanyó-víz sója?
A Fürdősor zuhogója éjjel-nappal morgott,
Felette a malomkerék csattogóan forgott.
Fogai már rég kitörtek, ráakadt nád, szemét.
Szél cibálja meg csak néha elkorhadt kerekét.
Elfelejtem Felsőváros ízes-hangos nyelvét,
Piacon a libafertáj illatozó helyét.
Zámoly utca legutolsó, nádfedeles házát,
Gyerek-őrző Culi kutya vidám kis pofáját.
Ha befogadsz szülőföldem hegyes-völgyes tája,
Oda fogok menni Hozzád hosszú szabadságra.
Megjárt útról visszanézve megpihenek benned
S Te elringatsz engem végül: „nem kell tovább menned!”
Boldog karácsonyt!
(Kovács Imrének)
Milyen jó lenne, ha idén is – akár a gyerekkorban – a hó sugarakban zuhogna le az ívlámpák körül! Mert olyan csend van ilyenkor az utcán a hó alatt, mintha messziről néznénk üveg mögül. Akkor glóriás lámpák fényesen izzó sora nyúlt el a város fölött a sötétben. Áttűzte fényét a szoba falára, szőnyegre és vidáman játszott rajta. Az emeletes házak egészen kicsinek tűntek a hóesésben.
Mikor lefeküdtem, az volt az érzésem, hogy a hó alá fekszem!
Boldog karácsonyt! – hallom szüleim, nagyszüleim szavát elalvás előtt, már csak visszhangként a fülemben. Milyen nagy szó volt ez akkor, milyen komoly zengésű, mint egy Bach fuga az ünnepi orgonán!
Most egy képet nézek a falon, amely erdőt ábrázol, barátom ecsetje által.
Gyermekkorom erdejét idézi az emlékek közül. Húszméteres fenyők merednek itt is, melyek együtt nőttek az életemmel, s most csodálom igazán, öreg fejjel a létezésnek ezt a néma és makacs magatartását. Mert a fák nem akarnak mást az időben, csak lenni, nőni, teleszívni magukat fénnyel, kifejezni az élet csodáját azzal az egyszerű ténnyel, hogy vannak. Talán ez a legtöbb: nem hódítani, hanem megmaradni. Nem bizonyítani, hanem túlélni. Nem szerezni, hanem megőrizni a teljességet. Néma és sudár szavakkal hirdetik ezt a gyönyörű céltalanságot, mely talán maga az élet.
Nézem a XXI. század havazás nélküli karácsonyán a képet a szobafalon. Aki festette, ismerte az élet minden makacsságát, élni akarását, fájdalmát és korlátait. De ismerte az életnek azt a viszonylagos szabadságát is, amely nélkül nincs értelme az emberi méltóságnak, amely egyszerre igazság, méltányosság, türelem, nagylelkűség: legcsodálatosabb vegyítése szándéknak és indulatnak. Ha egy morzsával több van belőle, már torlaszok emelkednek, börtön lesz a világ!
Nézem a festő képét, amely felkap és elvisz a gyerekkorba. Csak ő tud igazán fáival arányos lenni, mértéktartó, régi, szép szóval: kellemes. Mert arányosnak lenni annyi, mint jogot és kötelességet ismerni. Tudni azt is, mikor kell felállni az élet lakomájától, s nem mondani egy szóval se többet, még ha az életünkről is kell dönteni. Mert igazán szép és emberi az, ami arányos.
A festő átint jó és béna kezével felém, mutatja az idő és tér törvényeit fáival, hegyeivel, elmaradt hóesésekkel. Hallom hangját, ahogy mondja: Boldog karácsonyt minden jóakaratú embernek!
2012. december 24.
2007-ben ismertük meg Ősi nevű több, mint ezer éves faluban élő Kovács Imrét, amikor kedves feleségével, Ilonkával elfogadták az Országos Táncsics Művészkör meghívását egy kiállításra. Akkor még az országos Bélyeggyűjtők Székházában dolgoztunk, ahol egy barátságos, kedves kávézó-galéria várta a vendégeket. A festőművészt a megnyitón felesége mutatta be, aki először életrajzát ismertette a közönséggel. Felkapta a fejem, amikor azt hallottam, hogy 1944-ben született! Hiszen én is abban az évben láttam meg a napvilágot – amelyet akkor a háború sötét felhői takartak el az emberek szeme elől.
Az első találkozás után sok kiállítást rendeztünk, ill. mentünk el országszerte Kovács Imre és tanítványai bemutatkozásaira. Nemcsak születési évünk, hanem személyes szimpátiánk, érdeklődési körünk is barátságot alakított ki a két művészkör vezetői és a tagjai között. Hiszen mindnyájunknak legfontosabb az életében a művészet iránti szeretet, tisztelet, az alkotó munka. Az irodalom és a festészet mindig megtalálja a közös hangot. Kovács Imre és mi is mindig az arányosságot érezzük a művészet szépsége egyik pillérének. A művészetekben: irodalomban és festészetben a valóságnak egészen mások az arányai és elemei. A valóságból csak annyit vesz el az alkotó, amennyit a szépség nagyobb követelményei lehetővé tesznek.
Tiszteljük, és nagyra becsüljük egymás alkotásait, amelyekből kölcsönösen ihletet tudunk meríteni. Mindnyájunk számára öröm, amikor megszületik egy erdőrészlet Kovács Imre ecset nyomán, majd ennek hatására egy szép vers, vagy prózai írás. Az Ősi Kovács Imre Alkotóműhely megajándékozott bennünket az általuk adományozott emlékplakettel, majd az Országos Táncsics Művészkör is tisztelettel átnyújtotta számunkra a Táncsics Emlékérmet, melyet nagy elődünk iránti elkötelezettségünkre alapítottunk.
Hisszük és reméljük, ez a művész-barátság még nagyon sokáig fog együtt működni, nemcsak magunk, hanem a magyar és az egész egyetemes művészet javára és örömére!
Stancsics Erzsébet és Szántai Sándor
Szántai Sándor
Újra új az erdő
Újra új az erdő
fák, levelek sokasága
mozgás, szél fuvalma –
s rezzen szívednek ága.
Szarvasok fekhelye
- bozótoson visz át az út
bújócskázik a nap
s árnyékok árnya hullt
gyümölccsel terítve
a fák alja – vadkörtefák
vonulnak a dombok
s völgybe érünk le,
mely körbezárt.
Sárga és pirosló
lombok úsznak, tovaszállnak
füttyentett egy madár
üzent egy másik madárnak.
Az útról letértünk
enyhelyet nyújt a bársonyos fű
zöld fenyőfák hajlanak
a lombkoronán millió tű
és sehol egy lélek
fák, levelek sokasága
mozgása, szél fuvalma
s rezzenő szívednek ága…
Elmélkedés az erdőn
Írhatam volna hozzád verset,
de gallyat tördeltem az erdőn
s csak a gondolatom keringett elmerengőn.
Tüskék sebezték ujjaimat
tudtam s tudd meg ez a világ,
a szívünkbe is hányszor zuhan apró szilánk.
Nem múlhat el nap öröm s bánat,
úgy bástyáz ölel körül minket
és sokszor titkon takarjuk el sebeinket.
Sárga és pirosló
szép óvatosan menekülünk
s ki tudja mily táj menedék lesz rejtekhelyünk.
Hol a nyugalom s hol a sziget
mely felé bizton mozdulhatnánk
amelyekért ma kincseinket odaadnánk?
Vagy mégis jobb vívódva élni,
erősödni a vészekén át,
hordozni őrizni életünk indulatát?
Így elmélkedtem kint az erdőn
körülvettek kis füvek s nagy fák
tüskék sebezték ujjaimat
s a szívemet érintette egy
élő érző mozduló világ.
Levél Kovács Imrének, a fák festőjének
Valóságos erdőben jártunk fáid között, ott, a dunántúli tájon, Pétfürdő- Ősi- és Berhida szögletében. Néztem a törzsek magasba szökkenését s mindig, ha erdőben jártam, elfogott az áhítat. Élet, éltető élet, a lombkoronák mozdulása. Az Ősi erdő útjait járva a bujkáló napfény játszott velem. Ilyenkor nem érzem az idő múlását és érinthetik arcomat az ágak levelei.
A teremtés oly csodálatosan megáldott bennünket a fákkal! Hasznukkal, különbözőségükkel, tájakat emelő üdeségükkel, gyógyító hatásukkal.
Mikor még gyenge gyermeki kezeimmel ültettem csemetéket, mert őseim, nagyapám, apám szakemberi tudásukkal a régi, ősi erdő helyére új erdőt telepítettek, abban nékem is szerepet szántak. Azóta megnőttek a fák s ha nem is az én tulajdonom ringó ágaik, de nekem is adják a friss, tiszta levegőt.
Hajladoznak a viharok zúgásában, ringatnak madárfészket.
Ily nevűek a fák: tölgy, csertölgy, szilfa, ihar, juhar, bükk, gyertyán, kőris, hárs, fűzfák, akácok és örökzöldek, fenyők, magasra törő jegenyék. Nyírfák és bolyhozó platánok. Mennyi mindenre használható az évgyűrűket is mutató törzs, ha elválasztjuk a tuskótól, gyökereitől! Mennyire kellene odafigyelniük azoknak, akik felelősek az emberi életekért, hogy minden területen, ahol csak lehet, lombozódjanak a fák, pattanjanak rügyeik! Adjanak árnyat a fuldokló embereknek, a gyorsan szaladó gépek rontó tényezőivel szemben. E dologra kevés adottság van. Az ellustult emberiség nagy része csak leélni tudja a környezetét. Nem tudja és nem is akarja azt megújítani. Talán még Kínában van olyan törekvés, hogy a házasulandó fiataloknak, mielőtt egybe kelnek, el kell tíz csemetét ültetniük s azt a továbbiakban gondozni.
Nálunk, Magyarországon még a frissiben kiültetett fák is veszélyben vannak, derékba törve úton-útfélen. Gödöllő egyetemi város és a kollégiumtól az egyetemig vezető út mentén szomorú látványok voltak a kettétört fák.
A költők varázsos szavaikkal jelenítik meg a fákat, s így Erdélyi József „FA” c. pompás verse jókedvre derít minket. „Hűs árnyékot vet nyári délben, tűzzel engesztel fagyos télben, ágyat (ad) az ifjú párnak, bölcsőt a kisbabának, koporsót, fejfát a halottnak, annyi mindent ád a fa: úgy áll felettünk áldó kézzel, mint egy ősapa – mint ősanyánk maga.” Berczelli A. Károly költőnk rövid igében így szól: „Az ember lába gyors s örökké szebb házat keres. A fák tudják, hogy nem érdemes.” Mígy Illyés: „Álomhazának” nevezi az erdőt s van, aki tudja, irgalmas szél erősíti a fák gyökereit.
És Te, kedves Imre, idehoztad nekünk Budapestre a erdődet-fáidat, ide a hatodik kerület egyik pincéjébe és a Táncsics Galériába. Én csak álltam a képek előtt, ott voltam erdőidben, éreztem a fák leheletét. Benned, Imre, megmaradt a tájat benépesítő szálfák sora, feltárod őket, színeid pompájával beépíted tudatunkba a tavaszi, nyári, őszi erdőt, a fák suhogását, s kevésbé a télit…
A fák sebei is beforrnak, az ember is felülemelkedhet sajátos kétségein.
Tóth - Hekkel Arany
Nem lelem helyem
Felajzott érces indulat
Verte fel nyugalmamat
Kékcsipkés álomgyári báj
Pengeélű vijjogásra vált
Altatódal helyett, csúfos ármány...
idült zagyvaság terült rám
Mélyre rántott e rémség
Mi mar rég...tépdes szét!
Szétfeslő kékcsipkés álom
pernyéje csapott arcon
Fejem búbján táncol...
Viharár rombol,- széthord!
Korhadó farönk min ülök...
Én már soha nem derülök?
Halántékom fölött dőrén
Fakó tincseim intnek pőrén
Nem lelem helyem e helyen
Papám volt a tanítóm
anyai nagyapám emlékére
Nyakán csüngtem, ölbe vett,
dédelgetőn, ringatón.
Az anyai nagyapámmal,
gyermekkorom vidámság.
Derűs kedve nyugtatóm,
csendes szavai simogatóm.
Gurgulázó nevetésem,
Fűszerezte közös ének.
Összefonódott a lelkünk,
az átkarolt szeretettől.
Tündér mesék varázsától,
játékaink imádatától.
Papám volt a tanítóm,
szőtt sok derűt ajkamon.
Tanított a rajzolásra,
bolha betűk írására.
Akaratot belém oltva,
a kitartó szorgalomra.
Orvos hiba elgázolta,
béke szigetem elmázolva.
Azon idők mézessége,
mai énem ékessége.
Vele ébred a napom,
Kísér Ő az utamon.
Az életem kanyargóin,
védelmezőn átsegít.
Angyali üzenete nékem,
velem van minden lépten.
Maya
Vajon mennyi homok van még?
Beleszülettem az életbe
s indul a homokóra
sok fura dolog történik
míg beépülök a napokba...
Édes érzések közé
keserű megtapasztalások bújnak
s míg látszólag ráérősen hull alá a homok
az életet felfedezni indulok...
Játékosan megy az okoskodás
barátokkal hátizsákos kirándulás
mire hazatérek
már nem vagyok iskolás...
A felnőtteknek című ajtó mögött
vajon mi vár rám?
Az igazi kihívások között
már nem fogja kezem Anyám...
Vajon mennyi homok van még?
Sietnem kell, hogy legyen elég?
Vajon, hogy van kiszámolva?
Elég lesz minden útra?
Míg a kérdésekre választ kapok
minden reggel a Napba bámulok
magamra veszem fényes sugarát
s elindulok az árnyékaimon át...
Múlt idő
Volt egy szép idő
egy múlt idő...
Emlékeim mezsgyéjén sétálok
az időkapun ki be járkálok
ott vagy,itt vagy
és annyira sehol se vagy!
Kapaszkodok a fakulni látszó pillanatok
még fájó érzéseibe,
de felsérti kezem,
mellyel nem lehet letörölni könnyező szemem..
Lezárt pilláim mögött
látom a tegnapot..
a hajnali érintést, melytől a Nap úgy ragyogott!
Látom beszélő szemed,édes mosolyod,
melytől elvarázsolt pillangó vagyok
repkedek könnyeden mint virágok szirmára
illatos testednek minden pontjára
alig érsz hozzám,
hisz törékeny vagyok
súgva rám lehelsz s máris szárnyra kapok
Vízcseppeket látok
melyek tengerré nőnek össze
vadul hánykódó hullámot
mely magát megadva a parthoz simul
és két karod
körém fonódott börtönében
zaklatott szívem
lassan elcsitul...
Túlélés
Szünet nélkül ketyeg
Mint órainga lebeg
jobbra-balra üti-veri
az életet elmeszeli
katt-katt pörgés
fekélyes dörgés
kétely - vészjel
visszaránt e pőre-dőre
időkerék - malomkerék
szétzúzza az emberit
előre nem lendít
markold míg bírod, s vonszold
az igát, lendüljön az ingád
Ne érezd kínját
Örülj, ha van munkád
S a folyóárban úszkálsz
Így vegetálhatsz tovább
Boldogság... mi az?
Fogalomzavar, csak megzavar
Rád lehel, nem érint
Ritkán meglegyint
Verejtékezz megint
Hisz a munka kincs
Elvérzel, ha nincs
Túlélésre hevít
Békességre int
Talán megsegít!
Álmodd meg álmod
Ébredj arra, hogy látni akarod,
érezni akkor is, ha csak gondolod.
Vágyni a csókot,
úgy, hogy még nem tudod.
Vágyni az érintés pillanatát,
úgy, hogy a semmit öleled át.
Küzdeni a vággyal
úgy, hogy karmolja szíved bársonyát.
Ébredj arra, hogy talán ma megkapod,
csak a varázsszót kell kimondanod,
csak a suttogást kell meghallanod,
csak a pillanatot kell megfognod.
Ébredj úgy, hogy tudod,
este újra álmodod álmod,
mint egy filmet – újra láthatod,
s olyan lesz - amivé álmodod...
Anya hol vagy?
Anya hol vagy?
Miért nem vagy velem?
Hol vagy? Miért nem fogod a kezem?
Gyere, öledbe hajtanám fejem.
Túrd meg hajam, ez jó volt nekem...
Sír a rög alatt
Rög a sír alatt
Gondolataim a
Tudat alatt...
Anya hol vagy?
Szükségem van rád!
Miért nem énekel, dúdol a szád?
Oly késő...a semmit dalolnád...
A csend szól-hallgat a kisszobád.
Sír a rög alatt
Rög a sír alatt
Azt hittem van új
a nap alatt...
Anya hol vagy?
Idézem emlékeidet:
A kedves történet, nézem fényképeidet.
Törékeny alakod, ég színű szemeidet,
A soha nem nyugvó dolgos kezeidet.
Sír a rög alatt
Rög a sír alatt
Szívem a nem múló
Fájdalom alatt...
Anya hol vagy?
Elszabadult a nem kívánt álom.
Leszakadt rólam, mint a régi szandálom.
A valóság terhe alatt lassan összecsuklom,
Félek bevallani-nagyon is jól tudom.
Sír a rög alatt
Rög a sír alatt
A mindenek fölött
A virágok alatt...
Anya hol vagy?
Kiáltom kétségbeesve.
Futok szanaszét, alul lelkesedve,
Idegen arcok közt elkeseredve.
Egy márvány lap előtt térdre esve...
Sír a rög alatt
Rög a sír alatt
Én pedig saját
Magam alatt...
Drotleff Zoltán
Téli virág
Kettőezer tíz szomorú karácsonyán,
Egyedül díszítem kicsike fenyőfám,
Gondolatban olyan messze tartózkodom,
Hogy a kicsi fámmal alig foglalkozom.
Bánat keseríti magányos szívemet,
Könny áztatja vörösre, kisírt szememet,
Letenném szívesen, oly nehéz terhemet,
Megírom hát első, kósza kis versemet.
Így küldök az égbe Szívemnek virágot,
Magamnak is szebbé téve e világot.
Istentől kapott mag a lelkembe hullik,
Tavasztól eleddig szép virággá nyílik.
A bánatom öntözi, attól fejlődik,
Közben szívemben a szeretet vergődik,
Különös virág ez, fájdalmasan drága,
Édes kis hitvesem halála az ára.
Istenem miért kellett Neki meghalni,
Ahhoz, hogy rímekben meg tudjak szólalni,
Így adál tollat a kezembe Istenem,
Segítsél becsülni, őrizni szüntelen.
Nyíljék olyan széppé verseim virága,
Tündököljék benne országod világa,
Ami Neked kedves, folyton arról zengjen,
Szereteted legyen, mi szívemből csengjen.
Kérlek, hadd legyek hűséges tollforgatód,
Művészetem hirdesse szent gondolatod.
Te akarád azt, hogy téli virág légyen,
Túl a hetven éven, hagyd, még kicsit éljen.
A téli temető
Egy jéggé fagyott némaság,
Fejfák hosszú, hideg sora,
Nincsen idő, áll az óra,
Begubódzott a tarkaság…
Csak didergő egyhangúság,
Mi bús fehérbe öltözött,
S ettől szívembe költözött
Egy fekete szomorúság…
E szép fehér köntös alatt
A sötét enyészet lapul,
S habár küzd, harcol oly vadul,
Az élet diadalt arat!
S mire itt sok virág virul,
Öröklét fénye is kigyúl…
Búcsú a „Téli virág”-tól
Lányomnál egy kétágú magnólia,
Felborult benne a szép harmónia,
Derékba törött a kisebbik ága,
Elpusztult szebbik májusi virága.
Kettőezer tíz esős májusába’,
Elkezdődött egy oly megrázó dráma,
Míg Istenhez szállt családunk imája,
Elvirágzott éltem legszebb virága.
Ó mintha talán megbeszélték volna,
Egy napon hulltak mindketten a porba,
Bár felkerestem a másik virágot,
Hátha lelek benne igaz barátot.
Tán elmondja nekem szíve bánatát,
Hogy ki törte le a másik ágacskát,
Hiába faggattam, ő néma maradt,
Közben szívem majd darabokra szakadt.
Ez már örökké titok marad nekem,
Ám ezzel nem gyógyul az én mély sebem,
Ó Istenem! Mutass utat énnekem,
Hogy elviselhetőbb legyen életem.
Bár elköltözött, ki nekem a világ,
Szívemben fejlődött egy másik virág,
Isten, szeretet és bánat öntözi,
E hármas gondoskodást úgy köszöni.
Ha Isten egy ajtót becsuk mögöttem,
Kitárja ablakát tágra előttem,
Sírva, zokogva otthagyom világom,
Ám kezembe adja „Téli virágom”.
És azt is tudom, hogy mennyire drága,
Hiszen hű társam halála az ára,
Talán szívem nyugodni látszik mára,
Hisz kezem többször bezárul imára.
Sok bánatom a virágot táplálja,
A vers a reményt szívembe plántálja,
Már elhiszem, ha szeretetből írok,
Hogy sokkal többször örömömben sírok.
Ahogy e kis virág szépen növekszik,
A bú lelkemből kifelé törekszik,
Habár elfogyni nem fog onnan soha,
Szívem fogékonyabb szépre és jóra.
Eljött az idő, búcsút kell mondani,
Kis virág nem tud sok szirmot hordani,
Számomra elnyílott a „Téli virág”,
Tán megismeri mielőbb a világ.
Szirmait repítse százfelé a szél,
Tán a szívekben újra életre kél,
Illata szálljon messze föl az égig,
Dicsérje Istent, ki segített végig.
Buta kígyó
Kergeti a kígyó farkát,
Megharapja saját magát,
Mérget azért nem fúj bele,
Nagyon rosszul járna vele.
Fájdalmában szisszen nagyot,
Hogy én milyen buta vagyok,
A helyett, hogy békát ennék,
Egy kövéret célba vennék.
Kergetem a saját farkam,
Órákba telt, míg megmartam,
Mérges lettem, hogy elszalad,
Féltem, elmegy a jó falat.
Most aztán nagy fájdalomban,
Csak bánattal jóllakottan,
Elfáradt már minden ízem,
Szomjas vagyok, nincsen vizem.
Sok kis béka nyugodt lehet,
Mély álomba szenderedhet,
Mert a kígyó álmodhatott,
Kövér békát most foghatott.
Igen ám, de kígyó koma,
Nem alszik ő mélyen soha,
Jól feldagadt fájó farka,
Azt hitte, béka ül rajta.
Ismét űzi, hajtja magát,
Elkapná a dagadt farkát,
Ahogy forog körbe-körbe,
Beveri egy hegyes kőbe.
Fájdalmában sírna, bőgne,
Ha sok béka nem röhögne,
De ezek mind kinevetik,
Közben maguk’ vízbe vetik.
A hős kígyó hoppon marad,
Fájós farka tovább dagad,
Meg kell várja, míg leapad,
Lépten-nyomon el-elakad.
Jól megjárta buta kígyó,
Sok békának lett ez így jó,
Amíg lassan ő meggyógyult,
A békahad mind elvonult.
Tokaji bor dicsérete
Élvezem tokaji borom,
Aromája olyan finom,
Miközben én ábrándozom,
Melengeti szépen gyomrom.
Aranyszőke haja varázs,
Tüzes vére, mint a parázs,
Édes csókja ég a számon,
Meddig bírom még ma lábon?
Hiszen újabb csókját várom!
Szédítsen el, arra vágyom,
Tán elhozza legszebb álmom…
Mire elfogy minden cseppje,
Hirtelen rám tör az este,
Fejembe szállt a kis beste!
Ladányi Maya
A csendre készülök
Mindig a csendre készülök, de valahogy sohasem jön össze. Bármerre megyek, csak zajt találok. Már a legelején füstbe megy a tervem, mihelyt a buszra szállok, hiszen felénk járnak a legrozogább buszok. Az országban sehol nem találtam ennyire agyonhasznált, agyonhajtott szegény kis járgányokat. Szinte sajnálja az ember, amikor elindul és nyöszörög, aztán egy-egy kanyarban a "csuklója" nyikorog, vagy amikor a sofőr "számolja" a fogaskerekeket. Ezt még egy laikus is tudja, aki nem igazán konyít a vezetéshez, még az is látja, érzi, hogy kínszenvedés az a húsz kilométer amit megtesz szegény, és ez csak oda, aztán jön vissza is, és naponta többször.
De ez csak egy a minket érő zajokból, amik napi szinten érnek. Amikor beérek a városba, teljesen lemondhatok efféle óhajomról, természetesen tudom mi vár rám.
Ha becsukom a szemem, és átgondolom, hogy a rövid úton, amíg a munkahelyemig elérek mennyi "hangos inger" ér, csak csodálkozom. Ez nyitott szemmel fel sem tűnik.
Az első, a hangosbemondó, aki közli velem, hogy mikor, hová és honnan indul és érkezik a járat, amivel majd hazajutok. A második a közlekedési lámpa, amikor nem túl hangos jelzésével érzékelteti, hogy indulni kell a másik oldalra, vagy legalábbis ajánlatos. Aztán mivel elég szűk az utca, amelyiken elérem a célpontomat, a legkülönfélébb korú és fajtájú autók, buszok és motorok haladnak el mellettem, szinte testközelben, már lassan az "illatuk" alapján meg tudom különböztetni a járgányokat. A hangjuk alapján pedig pláne.
Beérvén a boltomba, már hallom is, hogy valaki fizet a kijáratnál és hangosan kattog a pénztárgép, aminek szerencsére elnyomja nagyjából a hangját a rádióból kiszűrődő zene, amely most éppen kedvemre való dallamot sugároz. Talán meg is határozza majd a kedvem a nap folyamán. De a csendre még várni kell. Nem is azért jöttem, hogy meditációs órákat vegyek, hanem hogy helyt álljak a munka frontján.
Ha szerencsém van, nem túl sok ártalom éri napközben a hallójáratomat, csak este, hazafelé menet ismétlődik a reggeli őrület. De mióta iskolaszünet van, ez is mérséklődött. Sokkal kevesebb benzingőzt kell belélegeznem visszafelé.
Aztán megint egy busz, talán valamivel halkabb mint a reggeli, de korban igencsak vetekedhetnek. Egy profibb sofőr, aki ért a buszok "nyelvén" és szinte siklik a kezük alatt a járgány. Még egy öregebb példányt is képes megszelídíteni. Ennyire nem mindegy, hogy egy ifjabb "pilótát" kapunk, vagy egy tapasztaltabb öreg rókára bízzuk az életünket hazafelé.
Miután megérkezem, sietek haza. Csak pár háznyit kell mennem. Már nem is sietek annyira, lassítom a lépteimet, hiszen a csendre vártam. Reggel óta a csendre készülök.
Ősi köszöntő
Fák, virágok, színek, aranyló nyári fények,
Őszirózsák, dáliák, Ősi ünnepségek!
Istentől kaptál tehetséget, Mindenhatótól lehetőséget,
Kerekes székből felálltál, az idővel versenyt futottál!
Ősi-dők óta alkottál, két lábra állva dacoltál,
Nem szakadt szét életed húrja, bal kézzel festettél
Újra, meg újra! Állvány és ecset lett a mankód,
Művészi munkád kimagasló; Nívódíj, Nagydíj, Aranyecset,
Díszpolgári leveledet, aranyló nyári napsütésben,
Ősi falusi ünnepségen, a Magyar Kúltúra Lovagja-ként,
Életed hetvenedik évén, büszkén, örömkönnyektől fakadva,
Ölelted magadhoz ragadva. Festők, Költők és Barátok,
Átölelték Veled a világot, aranyló nyári napsütésben,
Vidám, táncos ünnepségen, a természet bársonyos ölében,
Ősi köszöntő örömében, Neked nyíltak a szívek, a virágok,
Isten áldásával, boldog életet kívánok!
2014. június
Ősi Kovács Imre életművész, festőművész Barátomnak írtam a verset,
szeretettel: Sipos Mari
A folyó
A földi létnek végeztével,
Révész szállítja lelkedet,
Lebeghetsz kín nélkül a tornácon,
Ha úgy érzed, tested nem vétkezett!
Bűntetésed enyhe lészen, ha
Szerelmi bűnt követtél el, vagy
Ha mértéktelen tivornyázás
Jellemezte, féktelen lelkedet!
Alvilág antik istenével,
Utazhatsz vidáman tovább,
A falakon belül vezekelhetsz, ha
bűnod súlyos, ha nem mondtál fohászt!
A szenvedés poklának mélyebb
Köreit, vérfolyó válassza el,
Hol eretnekek lelki sikolyokkal,
Lángoló sírban égnek el!
Istenkáromló zsiványok,
Erőszaktevők és gyilkosok,
Tiétek a hetedik kör, hol
Dante, intézi túlvilági sorsotok!
Találkozhattok Odüsszeusszal
A csalók nyolcadik bugyrában,
Hol pokol lakói nyerészkedők,
Csábítók és hízelkedők!
Örök időben, a Cocitus jegében
Testvérgyilkosok és árulók,
Gyötrődjenek a legszűkebb körben,
Vezekeljenek a hazaárulók!
Pokol mélyén - a legszebb anygal volt,
Most a legrútabb sátán lakozik,
Szárnyait verdesve a folyó befagyott,
Melyben most Lucifer gyötrődik!
Három fejével, három szájával
Szagagatja szét az árulót,
Júdás, Jézust árulta el,
Július Cézárt, Brútus és Cassius!
Pokol tűzes, jeges viharában,
Nem találsz soha megnyugvást,
Földi léted, ha békében élted,
Pokol helyett, lesz Mennyország!
Sipos Mari
Címervirág
Lehet
különdíj egy gálán,
fejdísz az udvarok királyán,
kakstaréjú pompás virág,
kék és narancssárga
színekben tündöklő
Papagájvirág,
a legszebb, a legdrágább
címervirág!
Falevél
Titokzatos őszi erdők,
nyárfák, tölgyek, juharok,
uralják az erdő csöndjét,
gombák, ágak, rovarok.
Összefüggő tarka szőnyeg,
a lehullott sok levél,
lábunk alatt télre készül,
megpihen a falevél.
Lombhullató köpeny védi
erdő mélyén a talajt,
ászkák, csigák, rovarlárvák
humusszá őrlik az avart.
2014. augusztus